"[ ]...Élek. Létezem. Élek? Létezem. Telnek a napok. Azt hiszem, boldog vagyok. De lehet, hogy csak azért érzem így, mert már nem teszem fel a kérdést, valóban az vagyok-e. Jó ez így.

…és telnek a napok, hónapok…

…és egy nap, mikor egyedül vagyok, kopognak. Én anélkül, hogy megnézném, ki az, kinyitom az ajtót, és te ott állsz. A szívem hatalmasat, fájdalmasat dobban, de az arcomon már nem látszik semmi, megtanultam uralni a gesztusaimat. Te csak nézel egy pár pillanatig.
– Szia – mondod aztán.
– Szia – bólintok rá.
– Beszélnem kell veled – mondod hosszú hallgatás után.
– Nem kell – rázom meg a fejem. – Már nem kell...[ ]"

folytatás: www.felesegek.hu/cikkek/mindennapjaink/versek-mesek-kikapcsolodasunkra/kiirlak-magambol-kimondhatatlan_878